– Nagyon ügyes vagyok, csak két egész egyszerű dolgot kell tudnom önmagamról, és máris megtalálom magam a google segítségével. – a nő a földön ült, és a telefonját böngészte.   

– Miért kerested meg magadat? – A férfi nem nézett a nőre, a kerítésen túli fákat bámulta. Éppen virágzott az akác. Nehéz bódító illat ülte meg a levegőt.             

– Kíváncsi voltam, hogy hányadiknak ad ki a google. 

– És? 

– Harmadiknak. 

– Elég jó. Híres vagy. 

– Persze ezek az én keresési paramétereimre érvényesek.  

– Gondolom, hogy nem a teljes nevedet írtad be. 

– Nem,elég volt a hely, ahol élek, és a keresztnevem. 

– Az menő.   Büszke lehetsz magadra, hogy ilyen gyorsan elérhető vagy és tudnak rólad az emberek. Reklámozod magad? 

– Nem teszem. Nem vagyok büszke. 

– Miért nem? 

– Gondolod számít az, hogy milyen gyorsan lehet megtalálni, hogy ki vagyok, hol élek, mivel foglalkozom? 

– A mai világban számít. Ha nem vagy fenn az interneten, olyan, mintha nem is léteznél. 

– Attól, hogy fent vagyok, még lehetek egy senki. 

– Senki? Jelentéktelen lennél? 

– Nem tudom. Keresem magam.

– Egy nő, aki 48 évesnek látszik a telefonja szerint, és szerintem is, és  50+-os, már nem keresi magát. Biztos vagyok benne, hogy meg tudod határozni, hogy ki vagy, vagy micsoda vagy. Különben is, sokat értél el az utóbbi időben.  

– Utálom, hogy azt gondolod, hogy a kor számít. Utálom, ha megmondod, hogy mit kell gondolnom magamról. 

– Távol álljon tőlem. Csak nem akartam, hogy marcangold magad.  Igenis vagy valaki. Sokan ismernek. 

– Hát persze, csak én nem tudom, hogy ki vagyok. 

– Játsszunk! – a férfi élénken hajolt a nő fölé.  

– Jó. Azt szeretek. 

A férfi a közeli padon lévő táskájába nyúlt, kivett belőle egy fehér lapot, hétfelé tépte, és egy tollal együtt a nő kezébe nyomta:     

– Itt van hét cetli. Számozd be őket!   

– Megvan. 

– Kérdezek hét kérdést, és kérlek, hogy szépen sorban írd fel a válaszokat! Először az egyes számú papírt vedd a kezedbe, írd rá a válaszodat, hajtsd össze, majd a kettest, így tovább mind a hetet. 

– Rendben van. Kérdezz! 

– Ki vagy? Írd fel! 

– Megvan. Jöhet a második kérdés.

– Ki vagy? 

– De hisz az előbb is ezt kérdezted! 

– Igen. Írd! 

– Biztos, hogy nem valami mást akartál kérdezni? 

– Nem. Viszont fontos, hogy ne ismételd meg az előző válaszodat. 

A nő egy kicsit gondolkozott, majd írni kezdett. Amikor megvolt, jelzett, hogy készen van. A férfi újból ugyanazt kérdezte. 

– Ki vagy? – és így ment ez a hetedik kérdésig. A nő mindig törte  a fejét, majd írt, összehajtotta a papírt,  a combja alá helyezte a papírlapokat a földre, majd a következőt vette a kezébe. 

A hetedik után a férfi azt mondta a nőnek, hogy most  tépjen szét egy papírt.

– Miért?- értetlenül bámult a nő a férfira. – végre megfogalmaztam valamit magamról, és most arra kérsz, hogy tépjem szét valamelyiket. 

– Ne kérdezz, csak tépd szét azt, amitől a legkönnyebben meg tudsz válni! – A nő nagy sóhajjal fogta az egyik cetlit, és széttépte. 

– Most keresd meg a következőt! Tépd szét azt is! Aztán tépd szét a következőt! Csak egy maradhat. 

A nő sorban dobta le a papírdarabokat a földre. Végül csak egyet szorongatott a kezében. 

– No, mi az? – nyúlt érte a férfi. 

A nő erősen tartotta a papírt, a mellkasához szorította, úgy védte a férfitól. Felkelt a földről, leporolta a nadrágját, megsimogatta a gránitkövön a nevet, a papírt pedig az égő mécses alá helyezte.   

– Menjünk! – mondta, és elindult kifelé a kertből. 

A férfi elmozdította a mécsest és elolvasta az épen maradt papírlapot. “Anya vagyok”