Trilógia 3 részben és sok felvonásban

Minden történet az elengedéssel kezdődik, azzal a pillanattal, amikor helyet adunk, hogy valami új lépjen az addig őrzött dolgok helyére. Amikor lerakunk valami régit, legalizálva ezzel, hogy van szabad tér, hogy beköltözzön az új, ami hatással lesz, ami átrendez – részben vagy egészben – addig fennálló működési elveket, rendszereket. Ami más irányba indít, ami egyszerre zár le és nyit meg egy új fejezetet az életünkben, ami mint egy váltó új sínpárra irányítja át gyorsan robogó életünk karavánját.

Mert elengedés nélkül nincs új kezdet, mert búcsúzni kell ahhoz, hogy üdvözölhessünk, múlttá kell tenni, hogy kövein épülhessen a jövő.

1)

BADÁR TAMÁS KIVARÁZSOLTA A SZÁMBÓL AZ ÉNEMET, ÉS ODAADTA NEKEM AZ ÖVÉT – TÖRTÉNETEM, HOGY HOGYAN LETTEM EGY PILLANAT ALATT ÚJ EMBER, ENGEDTEM EL, AMI VOLTAM, S FOGADTAM BE VALAMI EGÉSZEN ÚJAT

Mert azért mentünk oda, hogy csodát lássunk, hogy ott legyünk, ahol a varázslat megszületik, majd beteljesülésével elkápráztat.

Mert látni akartuk – de talán nem is hittük volna, hogy valaki ott és akkor a saját bőrén közvetlen közelségből megtapasztalja, hogy csodák márpedig vannak, s együtt játszva a mesterrel a ráció számára talán rejtélyes úttalan utakon mégis megtörténik és valósággá válik az a csodaváró pillanat.

Fülledt júliusi este volt. Én az élénksárga, kezeslábas világítóruha-szettemben ültem a világot, a varázslatot jelentő deszkák mellett, s láttam, ahogy a bőröndből – mondjuk úgy Tamás szerszámos ládájából – sorra kerültek elő a hétköznapibbnál hétköznapibb dolgok, amelyekről a civil elme és szem talán nem is feltételezett volna varázspotenciált.

Na de hát a szakértő kezek – abban rejlik a varázslat valódi ereje, ami a hétköznapit valami különlegessé emeli. Kiemeli megszokott formájából, és újradefiniálva, más értelmezési keretet adva használja és lényegíti át a hétköznapit csodaalapanyaggá.

Mert az új szintre emelés művészete így indul.

Az én történetem is az emeléssel, a játékba hívó, invitáló kéréssel indult onnan a színpad jobb csücskének áhítatra vágyó üldögélésével.

Tamás kért, s én megtettem, játékba indultam bal kezem felemelésével.Mert szólt a kérés csak nekem: „A sárgaruhás hölgy emelje fel a bal kezét és tartsa mindaddig fent, amíg azt nem mondom, hogy leteheted.”

Így lettem a kiválasztott, akit a mester közös játékra hívott. Az enyémre s az övére, ahol ő vezetett, s én hagyatkoztam, ahol ő keretet adott és világos lépéseket szabott a kezdetektől a varázslat beteljesedéséig, ahol ő biztonságot adott, egy láthatatlan bizalmi guideot, amire „csak” hagyatkozni kellett, s pontosan végrehajtani a kért lépéseket.

S én mentem vele, tettem, mit tennem kellett, s magától értetődő egyértelműséggel lépdeltem a csoda beteljesülése felé. Szabad akarattal, saját, önálló lépésekkel, hagyatkozva s biztos háttérben – nem megkérdőjelezve, nem azt érezve, hogy nekem innen mennem kell, kiszállva a kettőnk játékából, ami a kettőnk közös munkájáról, de az én privát csodámról szólt.

Bal kezemmel a levegőt szelve ültem, mire jött a játékba hívó antré kérdés: „Tegye fel az a bátor önként jelentkező a kezét, aki részt venne az első varázslatos trükkben.”

Bal kezem még mindig és rendületlenül, mint diadalmi győztes zászló lengett a levegőben – mert, hogy kérte, s én megtettem, s irányított akarata számomra komfortos játék alap volt.

Így lettem a bátor jelentkező, s kerültem a tömegbe olvadó, „egy a sok közül” szerepéből a színpad közepére, s lettem nézőből főszereplő, aki nemcsak látja, de saját bőrén megtapasztalja, hogy csodák márpedig vannak, s a ráció számára talán rejtélyes úttalan utakon beteljesülésre találnak.

Mert Tamás felhívott a színpadra, s én felmentem. Majd kártyacsomagot ragadott a kezébe, s szólt a következő mérföldkövet jelentő feladat: „Amikor akarod, mondjál STOP-ot, s ragadd meg a paklicsomagból éppen aláhulló darabot – s az lesz a te kártyalapod.”

STOP-ot mondtam, kártyát ragadtam, majd jött a következő etap, Tamás kérte, írjam rá a nevemet a kártyára, majd ellenőrizzem a kezemmel, hogy letörölni nevemet onnan bizony nem lehet.

„Egy ilyen kártya van bizony a világon – mondta Tamás – egy és megismételhetetlen, mit kiválasztottam és aláírásommal egyedivé tettem” – hangzott a mézédes csábító tény, s ha még eddig nem is, de ezzel a ténnyel végleg valami csak nekem szóló varázslattá lett ez a helyzet.

Enyém lett és szó szerint részem lett ez a varázslat. Egy egymásnak dedikált pillanat, varázslat lett a mi közös történetünk, egy pici buborékba zárt világ, amit kívülről csodált sok érdeklődő szempár. Mert mindeközben Tamásnak is lapot osztottam, amit ő írt alá, ellátva kézjegyével, így egyedivé, megismételhetetlenné téve a kártyalapot.

Amelyek ezután hova máshova is kerülhettek volna, mint – szorgalmas hajtogatás után – a szánkba, az én lapom az enyémbe, Tamásé pedig az övébe – mert hát minden változás fejben dől el…

Tamás megkért, hogy válasszak lapot – megtettem. Kérte, hogy írjam alá – megtettem. Kérte, hogy válasszak neki lapot – megtettem, majd aláírta magának. Kérte, hajtsam négybe a kártyám – megtettem, s parallel tette ő is ugyanezt. Kérte, vegyem a számba, fogaim lágy ölelésében leljen nyugalomra a kártyám – megtettem, s parallel tette ő is ugyanezt.

S így léptünk be közös kis buborékunkba. Így lépdeltünk a távoli ismeretlenségből a nekünk dedikált pillanat meghitt intimitással átitatott összekapcsolódásába, ahol voltam ő és én egymás felé lépdelve, majd már kéz a kézben létezve.

Mert Tamás kérte, hogy lépjek közelebb, s én megtettem, majd kérte, hogy fogjam meg a kezét – megtettem, s a következő pillanat, mire eszméltem, hogy kártyáink valahol, valamikor, valami a ráció számára talán rejtélyes úttalan utakon helyet cseréltek, s bennem már Tamás lakott, s én őbenne – miről a szánkból kivarázsolt kártyák feliratai meséltek.

Mert mikor Tamás kérte, kivettem a számból a kártyát, mikor ő mondta, feltettük a varázslat sikerének a csúcsára a pontot – a kinyíló kártyák bizonysága, a csoda beteljesülésének kézzel fogható letéteményese, tényszerű megnyilatkozása lett.

S ott voltunk mindannyian ugyanabban a térben, de a megélt csoda, a varázslat szürreális megmagyarázhatatlanul megmagyarázható valósága csak az enyém volt, én éreztem. Mert játékra hívott, s én mentem, mert vezetett az úton és én tettem, s a ráció számára talán rejtélyes módon, de a csoda mégis megadatott és a színpad melletti jobb csücsökbe nem az, hanem a változás csodáját átélt valaki ült vissza a székére.

Mert a csoda bennem van és benned, csak menni kell, ha játszani hív a mester.

2)

HIÁBA VÁGOD, NEM SZAKAD EL, HIÁBA NEM FOGOD, MÉGIS KAPASZKODIK, HIÁBA NYITOD KI KEZED, TÁROD SZÉLESRE TENYERED, HOGY HULLJON LE, MÉGIS CSUKLÓDRA FONÓDVA MARAD, HOGY ODAKÖSSÖN

Mert végre megértettem, hogy mi mindent hagytam, hogy elvegyél tőlem.

Mert végre látom, hogy adtam kezedbe a távirányítót és jelöltem meg nagy piros ponttal azokat a pontokat, ahol gyengévé, erőtlenné válok, s amin keresztül irányíthatóvá váltam.

Még mindig hozzád köt a magammal folytatott küzdelem, az énnel való újraegyesüléshez vezető, benned elvesző labirintusában kiutat kereső menetem.

De sorban oldozom el béklyóimat, visszanyerve ezzel énem szabadságát, leválva ezzel rólad, kikerülve irányító hatalmad alól – mit magam előtt is titkolva adtam oda neked.

Látom, értem, s erőssé tesz engem, ahogy visszanyerem életem felett az irányítást, s ahogy én egyre erősebbé válok, úgy módosul lépésről lépésre a rólad kialakult kép.

Kit egykor oly erősnek, s teljhatalommal felruházott mindenható erőnek láttam, aki mint átlátszó fényű üvegen átlát rajtam. Belém lát, és mint rejtekhely nélküli síkságon, hol elrejtőzni nem lehet, hol mindenhol szem előtt van leplezetlen valójában az ember, esendőn és védtelen, kitéve a környezet mindenfajta szeszélyének. Mindig a markodban voltam, s hiába bújtam volna, tekinteted éles sugara rám lelt volna bármely pillanatban – ezzé tettelek én a fejemben, most már tudom.

Kezedben voltam esendőn s védtelen, leplezetlen leplezettségével mindennek, mivel értetted s láttad, hogyan tarts markodban, belém láttál, nyílt könyv voltam számodra – hittem én, s ezzel korlátlan erőt adtam, hatalmat felettem s életem felett – ezzé tettelek én a fejemben, most már tudom.

Nagy voltál és rendíthetetlen a szememben, s én az összehasonlítás talaján törpültem el. Mert én kicsi voltam s esendő, vak a látók között.

Te általam váltál azzá, akivé hittelek, az én magamról alkotott kishitű kép fényében váltál te naggyá és mindenhatóvá. Az önkétely és önbüntetés magam ellen forduló játékaiban kitettem eléd esendőségem minden letéteményesének zálogát, megmutattam, melyik hogyan működik, s a páholy első sorában kényelmesen ülve csak végig kellett nézned az oktató leckéket, miket szabad felhasználásra tálcán kínáltam neked.

Még meg sem kellett érte dolgoznod, szádba rágtam, hogy zárj önnön alávetetettségem kalitkájába, miközben az ajtaját önként magamra zártam, s közben szentül hittem, kulcsát te őrzöd 7 lakat alatt lebilincselve.

Nagy voltál a fejemben s rendíthetetlen.

Mert naggyá az én szűrőmön keresztül váltál, torzító objektív növelt azzá, mivé nőttél te a fejemben, s valódi méreteidet ez a tény elfedte, s tette helyére az óriást, kit én kreáltam a fejemben.

De most végre szabaddá válok.

Önnön kreált börtönöm ajtaját felnyitom, de vajon odakint mi vár? S kilépek a szabadba, vagy csak egy újabb elme kreálta kalitkába zárom önmagam – magamban ezek után hogyan bízhatok?

Mert hol a hely, mit úgy hívnak, valóság, furcsa szűrő nélküli, torzításmentes igazság?

3)

LECSATLAKOZÁS

Készen állok elindulni!
Múlt és jövő határán állok, a küszöbön, mely egyszerre zár le és nyit meg egy utat számomra.

A küszöbön állok, készen az útra, arccal a múlt felé fordulva a biztos jövőre támaszkodva, s közben elbocsátó szavaidra várva.

Hogy mondd ki, hogy halljam, hogy a búcsúzás neked is fáj, hogy látod és érted, mi lép ki örökre az ajtódon!
Hogy mondd ki, mi űrt fog hasítani kiszakadásom az életedből.
Csak búcsúzz el tőlem, s add vissza szabadságom a búcsút jelentő szavakkal.
Tedd ki a pontot, hogy új mondatot, életem egy új fejezetét megkezdhessem!

Mert én már összepakoltam közös életünket.
Szétszedtem és szortíroztam, dobozokba raktam, s lezárás előtti állapotban hagytam mindazt, ami egykor mi voltunk.

A nyitó én- és te-állapotot helyreállítva, mi egykor a szerelem nevében összeforrt, most a búcsúzás, leválás nevében újra kettészedtem, a kapcsot, mi összekötött minket, kinyitottam, s újra megvalósuló szabadságom nevében szétfeszítettem.

A kapcsot, mit egykor összekötő erőnek hittem, már látom, gyorskötöző béklyó volt, de mint a lehetetlen helyekről menekülő Houdini, melletted megtanultam megfejteni és magamat onnan kimenekíteni.
Tettem ezt akaratod és rám gyakorolt bénítóan parancsoló akaratod ellenére.

Tettem ezt, mert egy nap, ki tudja már így az idő végtelennek tűnő rengetegében, mikor is lehetett, a reményt, hogy újra szabad lehetek, hogy végre önmagam lehetek, azt, kit magamról gondolok, s nem, kit te tükrözöl vissza torzító tükrödön keresztül rólam, újra visszanyerhetem.

Mert én vagyok! Létezem! Ez az, amit benne hagytam a padlásra kerülő én-dobozom mélységes mélyére rejtve, s elfelejtve.

Mert én vagyok! Létezem! Ez az, amit a mi-metszetbe nem hozhattam be.

Helyette tőled új ruhatárat kaptam.
Kölcsönruhákkal, kölcsön kapott érzésekkel, kölcsön kapott gondolatokkal, kölcsön kapott élettel, rajta a birtokviszonyt jelentő árcédulával “Te az én tulajdonom vagy! S mint tulajdonosod én rajtad uralkodhatok!”

Életemre szabott jelmezedben, játékszabályodat tudomásul véve léptem be, az “én” és “te” körét magunk mögött hagyva sétáltam be a “mi” zárt kapuiba.

Mi! Mi?

Mi történik? Mi történt?
A mi történetünk történt, vagy én csak egy kellék voltam, custom made kosztümökbe bújtatva?

Hol volt része énemnek a mi történetében?
Tartalmazott-e nyomokban én-t a mi LED falra vetített, szemet kápráztató vetítése vagy csak egy korpusz voltam, mire igény szerint design-t lehetett szabni?

Mondd el nekem, s végre engedj szabadon!

Kalitkám ajtaját tárd szabadon, levetett béklyómat vedd vissza magadhoz!
Mint záró leltárt fogadd el, s vedd vissza, mi mindig is hozzád tartozott!
Lezáratlan dobozaidra a ragasztószalagot odaadom, de lezárni helyetted azokat nem tudom.

Engedj szabadon, s zárd le a dobozod!
Fogadd vissza, mi mindig is a tied volt, csak kölcsönbe adtad, mint testre szabott ruhát, börtönöm személyre szabott zálogát.

Csak vedd vissza, s a szétválogatott mi-dobozok, közös utunk fémjelezte csomagunk rád váró részét fogd meg, s vidd el, hogy újra én és te lehessünk.

Megtettem helyetted is, s az erővel fenntartott utunkat a bátorság erejével szétválasztottam, s ránk már csak a búcsú vár.

…itt állok a küszöbön a csomagommal, min ott áll a hír: “Én vagyok!”
Arccal a múltba merengve, egy biztos jövőre lágyan rádőlve már csak arra várok, hogy vedd vissza, mi a tied volt, s búcsúzz el tőlem mindörökre!
Suttogd el azt a pár szót, miben szabadságom szárba szökkenve új perspektívába torkoll.

Mondd ki! Hadd legyek szabad! Hadd fogjam meg csomagom és vigyem sorsom, min ott áll a hír: “Én vagyok!”

Itt állok!

Készen állok!

Készen állok elindulni, s már csak elbocsátó üzenetedre várok, mivel szabadságom újra visszakapom.

…itt állok, s csak a csendet hallom.
Szabadságomat egy soha el nem hangzó szóhoz láncolom.