Az álmainknak nincs lejárati idejük – avagy a megalkuvás újrakeretezése

A teljesség kedvéért előző két havi BOLDOGulós írásom után hoztam most egy kicsit realisztikusabb, mégis – vagy talán épp ezért –tanulságos ÉletMesét a kedves Olvasóknak.

Alábbi soraimból megtudhatják, hogy lehet feldolgozni az embernek a hirtelen nyakába szakadt „minden a lehető legjobban alakul” érzést.

Mit tehetünk akkor, ha hosszú évek ellentétes berögződéseként nehezen fogadjuk be és hisszük el, hogy igenis megérdemeljük a legjobbat az életünk minden területén. És mikor megkapjuk azt munkában, anyagiakban és magánéletben egyaránt, akkor a „mézeshetek” elmúltával gyorsan padlót fogunk a mindennapok mókuskerekében.

Mert hiába tudjuk, hogy a változás összességében már most minden téren pozitív és előre mutató, mégis előszeretettel gyártunk magunknak nehézségeket, akadályokat, amiken aztán parázhatunk, kesereghetünk, aggódhatunk.

Főleg akkor, amikor azon vagyunk minden erőnkkel néhai kőkemény megfelelési kényszeresként, hogy mindent IS a lehető legjobban, legeredményesebben és másoknak leginkább tetsző módon csináljunk.

Újra feladva egy kicsit önmagunkat, egyre inkább hanyagolva a már jó ideje az életünkbe beépített támogató szokások egyikét-másikát, ne adj Isten egymás után az összeset…

Eljutva végül arra a pontra, amikor már azt érezzük, semmi időnk saját magunkra és mindazokra a tevékenységekre, melyekből töltődni tudunk, hogy mi magunk is támogathassuk a környezetünket megszokott vidám kisugárzásunkkal, megoldáscentrikus életszemléletünkkel.

Nos, nekem a minap sikerült felfedeznem, hogy éppen mit is művelek, s végtelenül hálás vagyok érte, hogy erre valaki olyan hívta fel a figyelmem, akitől hajlandó voltam meghallgatni és elfogadni az építő jellegű kritikát.

Hogy miért?

Mert éreztem, hogy szívbéli jó szándék és segítőkészség vezérli Őt abban, hogy megmutassa, milyennek is látszik kívülről az én elmúlt hetekben véghez vitt „ámokfutásom”. De ami még fontosabb: azt is elmondta, mit tehetek meg annak érdekében, hogy visszanyerjem azt a nem is olyan rég már jól működő önmagamat, akiért oly sokat dolgoztam az elmúlt évek során. Ráadásul úgy volt képes rávilágítani számomra ott és akkor általam homályosan sem érzékelt területekre, hogy közben egyszer sem fordult meg a fejemben, amit korábban minden eddigi párkapcsolatomban éreztem: most kéne abbahagyni, elfutni, elrohanni…

Én pedig őszinte hálával csodálkoztam rá arra a szituációra, ami viszont eddig még sosem fordult elő velem: jé, létezik Férfi, aki képes és hajlandó őszinte szeretettel kommunikálni velem. Aki megmutatja NEKEM, mitől és hogyan lehet jobb, ha másképp reagálok bizonyos dolgokra s ezáltal a továbbiakban én magam is mást tapasztalhatok meg, mint addig. Egy szeretetteli, egymást inspiráló és támogató, kölcsönös megértésen és elfogadáson alapuló párkapcsolatot. Ahol én is ugyanúgy lehetek őszinte, mert tudom, a másik fogadja és mérlegeli az általam tett észrevételeket. Legyen szó akár munkáról, anyagiakról vagy kettőnk kapcsolatának jobbá tételéről.

Neki köszönhetően jöttem rá arra is újra, hogy ugyanaz a szó két embernek mennyire mást és mást jelenthet, s ha ezt nem tisztázzák mindjárt egy ismerkedés elején, mennyire félreviheti a további teljes kommunikációt.

Egy jóval korábbi beszélgetésünk során felmerült ’megalkuvás’ szót hosszú ideig ízlelgetve döbbentem rá: immáron nem a kompromisszum ellentéte, hanem szinonimája számomra ez a kifejezés. Hisz nap mint nap megalkudtam már eddig is ilyen-olyan szituációk kapcsán, csak nem így neveztem azt.

Hívtam elfogadásnak, türelemnek, megegyezésnek – mikor minek. Holott egész egyszerűen minden alkalommal ugyanaz történt: kötöttem egy alkut annak érdekében, hogy újabb lépést tehessek az álmaim megvalósulása felé vezető úton. Az alku tárgya és alanyai mindig változtak, de a cél ugyanaz volt mindvégig: olyan életet teremteni, amit most végre meg is élhetek. Továbbra is folyamatosan tanulva és fejlődve napról napra. Hol ebben, hol abban, de mindig szem előtt tartva a most már közös célt: szebbé és jobbá tenni egy másik ember életét úgy, hogy közben én is BOLDOGulok.

S amit az újrakeretezés jutalmaként kaptam: életemben először érezhetem úgy valaki mellett, hogy biztonságban vagyok. Hogy tehetnék bármit, nem szeretne kevésbé és nem is büntetne azzal, hogy úgy csinál, mintha az én készülékemben lenne a hiba.

De ehhez alkut kellett kötnöm – saját magammal.

Elfogadva, megengedve, türelemmel kivárva, hogy jöjjön valaki, akivel még a mindennapok taposómalma is lehet az esetek többségében móka és kacagás. Mert ha együtt vagyunk, azt érezzük: az álmainknak nincs lejárati idejük. Hisz ha 40 évet képesek voltunk egymásra várni, ugyan mi foghatna ki rajtunk ezután?

Szívből kívánom Önöknek is kedves Olvasóim, hogy legyenek képesek hozzám hasonlóan újrakeretezni saját ÉletMeséiket, s hálás szívvel és rendíthetetlenül higgyenek abban, hogy megérdemlik és meg is kapják azt, amire a szívük mélyén igazán vágynak.

Mert az Önök álmainak sincs lejárati idejük!